Leccsentés kadarkával

Sokat gondolkodtam, érdemes-e a lecsóról bejegyzést írni. Ingoványos terület ez, mert lecsót főzni mindenki tud, saját receptjétől pedig gyakorlatilag eltántoríthatatlan. A lecsóról amúgy is mindent megírtak, az etalon természetesen Váncsa és az ő egyik feljegyzése. Kedvelt vadászterülete az újítóknak is, tehát itt sem rúghatok labdába (Huszár Krisztiáné ötlet és nyilván ízgazdag, részletek itt). Opportunista módon tehát írok is, meg nem is, a bejegyzésben a lecsó mellé egy bort magasba emelve. Isten ments, hogy bárki főzési szokásait meg kívánjam változtatni, a lecsókészítők táborából csak a következőket javaslom kizárni: olajjal dolgozók, borsot használók, téli főzők, konzervekkel üzekedők. Azoknak pedig, akik nem kívánják Váncsa fejtegetését végigolvasni, néhány tévhitet eloszlatandó: a lecsó nem ősmagyar kaja, hiszen a paradicsom, paprika új-világi huncutság. A paradicsom a XVII. században érkezett Magyarországra, mint minden zöldséget, nem kevés fenntartással fogadták: „Gyakori éléssel mindazáltal, mint alkalmatlan büdös bürök szaga is mutatja, fekete sárgaságot, lép- és májdugulást, melancholiát, rák-fenét, bél-poklosságot, sülyt, fő-fájást, száj-büdösséget szerezni, nem ok nélkül gondolják.”. Szóval csak óvatosan azzal a paradicsommal. A paprika már a XVI. században beszivárgott a törököknek köszönhetően, első hazai említőjét a neve miatt érdemes feltüntetni, amúgy egy német utazó, nemes egyszerűséggel Hoffmannsegg névre hallgat. A lecsó, mint étel ugyancsak a Balkán felől kopogtatott, lásd gyuvecs. Mutációi kvázi számtalanok, a mediterráneumban olyanok, mint ratatouille, peperonata, alboronía. Ettől még nem kell elkeserednünk, jóféle magyar alapanyagokból remek egytálétel hozható össze, szerepelhet számos fogás kíséreteként is, hívjuk ugyan bárminek.

Tökös lecsó (négyszemélyes adag)

Kacsazsíron 5 dkg, kockázott füstölt szalonnát olvasztok, hozzáadok két közepes méretű, laskára (tehát nem apróra!) vágott hagymát. A hagymát pirítom, nem párolom. Elkeverem benne a pirospaprikát, majd rádobok kilónyi, hosszúkás cikkekre vágott zöldpaprikát (sárgát-pirosat vegyesen), fél kg, hámozott, kockázott paradicsomot, erősségtől függően fél-egy apróra vágott csípős paprikát. Sózom. Fedő nélkül, nagy lángon kezdek, később áttérek a fedőre és a takarékra. A paprikát roppanósig készítem. A vége felé beleszórok 10 dkg, karikázott csípős kolbászt. Rosszabb napjaimban a végén tojást ütök rá, egyébként csak fehér kenyérrel tunkolom. Részben a ratatouille összetevőin felbátorodva, részben azért, mert már hallottam jókat róla (kóstolni még nem sikerült) ezúttal tökös változat gyártódott. Semmi bonyolult, kb. 60 dekás tököt hámoztam, magoztam, lesóztam, majd kicsavarva, az utolsó 10 percre a lecsóhoz vegyítettem. Az állagon érdemben nem változtat, ízben kétségkívül érdekes pluszt ad, nekem nagyon bejött! A kísérő borról kicsit bővebben, sajnos, amolyan nekrológként. Az talán nem kérdés, hogy főként sillerek, könnyű vörösek jönnek szóba, választásunk egy kadarkára esett. Számos borász fedezi fel újra ezt az ősi magyar fajtát, komolyabb tételeket a szekszárdi borvidéken palackoznak. Nem kérdés, hogy külföldön inkább lehet ezzel keresni való, mint a francia, vagy kaliforniai trendek másolásával. A szekszárdi borvidék mellett persze Villány és Eger érdeklődik. A kóstolt tétel Egerből való, a St.Andrea 2009-es Magyalos Kadarkája. A bor korábbi évjáratát is kóstolva az elvárások nagyok voltak. Nagyok, mert a hírek szerint ez a pincészet utolsó, önállóan palackozott kadarkája (összesen 2816 palack készült), vagyis valószínűleg már csak egyszer kóstolhatjuk (még egy palack lapul a borhűtőben). Nagyok, mert az emlékek a szekszárdi trendtől gyökeresen eltérők. Nagyok, mert ezt a bort tényleg jó inni. Nem lévén borász, a körülírás az illatokra, ízekre korlátozódik. Színe a sápadt átlaggal szemben pirosas, illata meggyes-cseresznyés, akár egy pinot is lehetne. A tannin nagyon könnyű, a bor ízében is gyümölcsös, a lecsóval szép páros… Igyatok kadarkát!!!

Tökös lecsó, kadarkával.