Egy újabb gasztroblog, képekkel, éttermi élményekkel, borokkal, néha talán főzéssel.
2014. január 17., péntek
Borjúnyelv „pájsli” – avagy volt egyszer egy Bástya söröző
2013. május 30., csütörtök
Kalóriát akarok a nyári télben!
2012. június 4., hétfő
Tökfőzelék – másképp
2011. december 3., szombat
Levest meglehetősen régóta fogyasztunk, 6000-8000 éves cserépedények ismertek, melyek már ezen ételek elkészítésére szolgáltak. Fontos tápláléka volt ez a katonáknak is, Napóleon szavaival élve, „Leves teszi a katonát.”A magyar nyelvben használatos gulyáságyú az angolban (mulligan battery), németben (gulaskanone) is előfordul. A leves, mint katonai táplálék rossz nyelvek szerint azért terjedhetett el, mert a hadtáp az alapanyagok jelentős részét ellopta, mindig is el fogja lopni és ez a levesek készítésénél nem annyira szembetűnő. Fogyasztási szokásaink változnak, ezen már Magyar Elek is kesereg. „Régente napi vendég volt a szüleim házánál a húsleves. A helyzet azóta jelentékenyen megváltozott, legfeljebb ha hetenként egyszer kerül húsleves az asztalra.” Mindez az 1930-as években. Levest ma még ritkábban eszünk, legtöbben azok zacskós verzióját. Bizonyára mindannyian ettünk már ilyet, nekem kétfajtát sikerült felfedeznem. Az egyik az, amikor Vegetát csomagolnak, néhány szárított, mikroszkópikus méretű tésztadarabbal, némi ízaromával. Ezt követően különböző tasakokba pakolják, amiken csodálatos fényképek szerepelnek, a gasztronómiában elterjedt levesek szinte bármelyikéről. A másik kategória a zacskós gyümölcsleves, ami tartalmaz vízoldékony port, színezőanyagot, aromát és a deluxe változatok esetleg néhány parányi, szárított gyümölcsöt is. Jó húslevest főzni pedig nem nagy dolog, bár kétségkívül picit időigényes. Receptet nem írok, hiszen mindenkinek megvan a saját, bevált verziója. Ahhoz, hogy teljes étkezést adjon ki, a benne főtt hús mellé viszont célszerű fogyasztani valamit. Kívánkozik ide a mártás, amire zacskós változatok megint rendelkezésre állnak, az imént említett íz- és formavilággal. Jó mártást készíteni pedig egyszerű és nem időigényes. Kultúránk ezen a szinten is beszűkült, Kugler Géza a XIX. században még 100, Magyar Elek a XX. század első felében pedig 61 féle mártást sorol fel. Levesünkben marhahús főtt, amihez tormás és fokhagymás változatot készítettünk.
Tormamártás (2 főre):
Olajból, púpos evőkanál lisztből világos rántás készül, amit folyamatos keverés mellett 1,5 dl forró tejjel és 1 dl húslevessel engedünk fel. Kevés só, cukor, 2 evőkanál frissen reszelt torma. Összeforraljuk, majd egy tojássárgával, 1 dl tejszínnel legírozzuk (sűrítési eljárás, levesek, mártások esetén alkalmazható, lényege, hogy a tojássárgát ki kell keverni, a hozzáadás után már nem szabad forralni). A végső ízt citromlével, ha szükséges, cukorral állítjuk be.
Fokhagymamártás (2 főre):
Fél fej fokhagymát apróra vágva 2-3 dkg vajon megfuttatjuk. Barnulás kerülendő, mert megkeseredik!
Egy evőkanál liszttel megszórjuk, felöntjük 2 dl húslevessel. Rövid forralás, só, bors, falatnyi cukor. A végén mehet bele 1 dl tejszín és bőven friss, aprított petrezselyem.
Főtt marhahús, torma- és fokhagymamártással.
A maradék húslevest érdemes lefagyasztani, alapléként remekül felhasználható.
2011. november 20., vasárnap
A bejegyzés tárgyát képező húsfajta a fejhús talán legnemesebb része, lényegében rágóizmok halmaza. Beszerzése sajnos nehéz, mert nemhogy borjú, de jóformán már marhahús sincs Magyarországon. Nem újkeletű probléma ez, idézet Magyar Elektől (Magyar Elek: Az ínyesmester szakácskönyve, Atheneum, 1933): „A java marhahúst mindenkor leginkább Bécsbe szállították Magyarországról. Itthon ezalatt az Angol királynőbe, a Hungáriába, az István főhercegbe, vagy a Pannóniába kellett elmennie annak, aki igazán jó marhahúsra éhezett. Ez viszont többnyire bécsi hús volt. Akinek a bécsi húsból nem jutott, az bizony gyakorta szívós, rágós, csizmatalphoz hasonlatos húst mérhetett ki publikumának.” A helyzet azóta csak romlott, kivénült tejelő marhák vizes, rágós húsához juthatunk csak általában hozzá, megfelelő érlelésről szó sem esik, a borjú pedig igazi kuriózum. Sajnos. Időszakosan a Metróban lehet elcsípni holland portékát. A pofát itthon kevés, külföldön is csak néhány, kísérletező kedvű séf tartja étlapon. Készítik sous vide, konfitálva, társítják mártásokkal, csicseriborsóval, zöldségekkel. Használják a marha, vaddisznó ezen testrészét is, előbbit az „Anyukám mondta”, utóbbit a Corso étteremben kóstoltuk. Borjúpofát Dole-ban sikerült egyszer elcsípnem, zöldségekkel, csúcs, enyhén tormás, majonézes mártással.
Borjúpofa, franciásan.
Itthoni körülmények között egy fehérboros, zöldséges verziót készítettem. A húst alaposan megmostam, leszárítottam, csak a nagyobb, lelógó zsírcafatokat szabtam le, finnyásak ezt nyilván kiterjeszthetik. A hosszú hőhatás után a zsír szétolvad, kár lenne magunkat megfosztani ettől az élménytől, ráadásul a szaftra is jó hatással van. Az előkészített húst sóztam, borsoztam, 2 dl fehérbor (Patrícius, Furmint, száraz, 2009) társaságában, alufóliával fedve ment a sütőbe.
Megitatva, fűszerezve.
A legkisebb lángon (ami nálam kb. 140-150 °C) két órát hagytam, majd mellé dobtam szárított vargányát, nyolcadolt, savanykás almát, hagymát, fokhagymát, sárga- és fehérrépát. Az elpárolgott levet kevés vízzel pótoltam.
Újabb egy óra elteltével az alufóliát levettem, 10 percig, maximális hőfokra még visszadugtam. A hús állaga semmihez sem hasonlíthatóan omlós, megőrzi ugyanakkor a talán leginkább fartőhöz hasonlatos ízét, a sült zöldségek is jól mennek mellé.
Asszem kész...
Köretnek mezei krumplipürét gyártottunk, ami szerintem bármilyen szaftos húshoz jó választás, itt is szépen szerepelt. A borválasztással bajban voltam, végül Mészáros Pál 2009-es kadarkájánál kötöttem ki. (A kadarka régi magyar fajta, a XVIII. században került hazánkba a Balkán-félszigetről. A nagyüzemi érában termőterületei lecsökkentek, napjainkban egyre többen kísérleteznek vele főként a szekszárdi, de az egri és villányi borvidéken is.) A bor nem túl testes, de kiemelkedően fűszeres zamatú, közepes savakkal, csekély tanninnal. Szerintem jó választás volt.
Borjúpofa, kész!
A húst ajánlom mindenkinek, aki kicsit is kísérletező hajlamú – és persze hozzá tud jutni.
2011. október 3., hétfő
Vasárnap könnyed családi összejövetelünk volt. A rend már kialakult, mindenki készül valami enni- és innivalóval. A szombati napon a Vásárcsarnokban jártunk, így az ottani alapanyagokra alapoztuk a menüt. Paprika még bőven és sokféle kapható, színes bocskort választottunk. Vettünk házi vajat és juhtúrót, a többi alapanyag már boltban is beszerezhető. A paprikából az egyik kedvenc előételemet készítettük. Az ötlet Váncsa István szakácskönyvéből való, mindenkinek ajánlom, nagyon jók a receptek és közben bőven lehet röhögni is.
Mozarellás sült paprika
A különböző színű paprikákat forró sütőben megsütöm. Ez a paprika fajtájától függően 30-40 perc, közben forgatom őket. Erre a célra általában a kaliforniát ajánlják, de működik a bocskorral is. Akkor jó, amikor a bőre már hólyagosodik, barnul. Ha kész, lezárható edényben hagyom kihűlni, a gőz tovább puhít, megkönnyíti a bőr lehúzását. Személyenként egy termetesebb példány elegendő. A paprikát bőrtelenítés után csíkokra vágom. Négy paprikára számolva 1 dl olivaolajat (lehetőség szerint jó minőségűt, célszerű felkutatni olasz bogyóból készültet) összekeverek egy gerezd aprított (nem kinyomott!) fokhagymával, egy evőkanál, kinyomkodott, apróra vágott kapribogyóval, kiskanálnyi, friss, aprított oregánóval (ha nincs, csipetnyi szárítottal), sóval, borssal (a bors legyen frissen őrölt). Ebbe a marinádba helyezem a paprikát, egy napot a hűtőben érlelem. Tálaláskor a mozarellát felkarikázom (mi buffalát használtunk), köré halmozom a paprikát, a maradék levet a sajtra öntöm. Öcsém a kenyérsütésben jeleskedik, erős ihletét többek közt egy blogról meríti (http://limarapeksege.blogspot.com/) , remek olivabogyós kenyérrel készült, a paprikához (is) finom volt.
Ma a köznyelv a körözöttön elsősorban a tehéntúrós, paprikás verziót érti, de a múlt század elején még máshogy fogyasztották. A replikában Magyar Elek segít, fő műve, az Ínyesmester szakácskönyve, reprintben hozzáférhető. A blogokból is lehet ötletekhez jutni, mi is ez alapján álltunk neki.
Körözött
Lényeges, hogy minden alapanyag szobahőmérsékletű legyen. 5 dkg vajat (margarin szóba sem jön) habosra keverek, összevegyítem 25 dkg juhtúróval (a túrót a piacon vettük, de nagyobb multikban is kapható, nekem a piaci lágyabbnak tűnt). Két szál szardella filét, teáskanálnyi kapribogyót vízzel alaposan átmosok (sósságukat mérséklendő), leszárítok és apróra vágok. Mehet is a túróba. Csipetnyi egész köményt tűz fölött kipattogtatok, majd mozsárban összetöröm. A túróba még kortnyi pilzeni sör és egy evőkanálnyi olivaolaj dukál. Kóstolással dől el, szükséges-e só, csipetnyinél többet én még nem tettem bele. Hűtőben akár egy hétig is eláll.A fentiek mellé remek sajtokat kóstoltunk, a híres pécsi Sipőcz Házból. A korábbi patika helyén a múzeum nem szűnt meg, de mellette turisztikai információs pont és hungarikumokat forgalmazó bolt is működik.
